Azt gondoltam, hogy én vagyok a legrosszabb ember arra a feladatra, hogy kritikus szemmel nézzek bármilyen zombis dolgot, mert Romero költséghatékony cosplayben bukdácsoló halottai óta szerelmes vagyok és nagyon sok mindent hajlandó vagyok elnézni ezeknek a filmeknek, ha megfelelő romantikával hörögnek a fülembe.
Úgy vagyok a zombikkal, mint Gombóc Artúr a csokoládéval. Szeretem a lassan battyogó zombikat, a gyorsan sprintelő zombikat, a szomorú zombikat, a szánalmas zombikat, a vicces zombikat, a kicsi zombikat, a speciális zombikat és azt is ha sok van belőlük, de azt is, ha csak kevés. De a kedvenceim egyértelműen Danny Boyle zombijai, akik gyorsak, dühösek és a szokásos társadalomkritika mellett túlélhetetlenné teszik az apokalipszist.
Kérlek ne bántsatok nagyon, de szerintem a 28 nappal később minden idők legjobb zombis filmje. Bocsi Romero, ne haragudj Wright, nincs harag Fleischer, de amit Boyle egy Happy Mealből kikapart kamerával összehozott, az sok szempontból volt a zsáner csúcsa, amit azóta is szorgosan másolgatnak a kevésbé méltó produkciók. Persze ő is óriások vállán áll, de a Trainspotting és a Napfény is elég egyértelműen bizonyította, hogy mindent egy kicsit jobb - de legalábbis üdítően furcsa - az ő rendezői szemüvegén keresztül nézni.
Utóbbi ráadásul nem is lett átütő siker, de én mondjuk nagyon szerettem, és csak azért vannak ambivalens érzéseim, mert végül Alex Garlanddal együtt emiatt nem fért bele Boyle-nak a 28 héttel később. Abban már csak producerként vett részt, Juan Carlos Fresnadillo pedig akciózomboid szuperprodukciót csinált belőle, aminek ugyan voltak tagadhatatlan jó és erős pillanatai, de csak nyomokban emlékeztetett arra, ami az első részt igazán különlegessé tette. Nagyon úgy tűnik, hogy a mester sem volt elégedett, mert a 28 évvel később már első másodperceiben üt is egy hatalmas shift-deletet mindarra, amit a második rész felépített.
Szóval, ha azért ültök be majd erre a filmre, hogy megnézzétek hogyan cincálják meg a zombik a franciákat Párizs húgyszagú metrójában, akkor csalódni fogtok. Sőt, akkor is csalódni fogtok, ha egy konvencionális zombis filmre akartok beülni, mert Danny Boyle úgy döntött, hogy Anthony Dod Mantle kezébe nyom egy pár iPhone-t és kimennek az erdőbe furcsát forgatni, amiből Jon Harris majd vág valami még furcsábbat. Őszintén szólva nem is tudom, hogy kinek ajánlom jó szívvel ezt a filmet, az biztos, hogy egy tanult ízélmény, amit nem könnyű feldolgozni, mert az alapvetően kőegyszerű cselekményében rengeteget mond a társadalmunkról és az emberi természetről, csak mindezt ki kell bogozni a végtelen furcsaság közül.
Azt viszont biztosan mondhatom, hogy ha tehetitek, akkor NE szinkronosan nézzétek meg, mert ezt vagy egy AI fordította vagy valaki, akinek nem volt rá elég ideje, és jobban tenné, ha más pályán próbálkozna. Meg fogom nézni eredeti nyelven is, de a magyar verzió dialógusai között több olyan is volt, amit élő ember soha nem ejtene ki a száján.
Reneszánsz unfair
Boyle azt gondolja, hogy 28 röpke évvel az Egyesült Királyságot bedaráló járvány után a szigorú karantén alá került angol túlélők mintegy azonnal visszatérnek a középkorba. Skócia partjától nem messze lévő kis szigeten alapítanak egy teljesen önfenntartó falucskát, amit hiedelmekkel, rítusokkal és szigorú szabályokkal kovácsolnak közösséggé, bár belső működéséről egyelőre nem sokat tudtunk meg, csak gyors vágóképekből és az egyik fotelbe beültetett expozíciós bácsi elbeszéléseiből következtethetünk a posztapokaliptikus társadalom viselt dolgaira. Az egyik fontos rítusuk kapcsán ismerjük meg Spike-ot (Alfie Williams), akit 12 évesen elég érettnek gondol az autoriter apukája, Jamie (AAron Taylor-Johnson), hogy férfivá válásának első lépéseként átkeljenek a kontinensre és a fiú megölje az első fertőzöttjét. Eközben Spike édesanyja, Isle (Jodie Comer) valamilyen titokzatos betegségben szenved, ami miatt egyre gyakrabban sodródik távol a valóságtól és nem igazán tud közbelépni vagy épp anyukája lenni a gyerekének. A pszeudo-középkori karanténzóna érthetően nem hemzseg az orvosoktól, de a kisfiú elhatározza, hogy megpróbál segíteni az anyjának és keres valakit, aki meggyógyíthatja. Sok mindent szeretne mondani a 28 nappal később, de a legszebben a szívmelengetően naiv gyermeki szeretetről beszél, ami valójában az egyetlen dolog, ami elég erős ahhoz, hogy áthúzza a film narratíváját a célvonalon.
Sajnos Garland sem immunis a zombifilm-folytatásokra jellemző klisékre, mindenképpen szükségét érezte, hogy új alfajokat is kitaláljon, amire pont ennek a sorozatnak talán nem igazán volt szüksége, viszont a lassú, gyors és szuperzombik legalább majdnem hihetőek is a film kontextusában. Vagy legalábbis nagyon jól használják őket, bár ezzel együtt szintén elég klisésen néha antropomorfizálni próbálják őket több-kevesebb sikerrel.
A teljesen új szereplőgárda mellett időszakosan megjelennek új karakterek is, akik vicces kívülállóságukkal vagy éppen szokatlanul nem taszító spiritualitásukkal törik meg a belekben menetelő vándorfilmet, a végén pedig… Nos, csak onnan tudom, hogy mit láttam, hogy rákerestem, és ha ti sem vagytok otthon a brit televíziózás egy nagyon specifikus időszakában, akkor nektek is a Google lesz a barátotok. Sok ilyen és ehhez hasonló utalás van a filmben, amivel a készítők azt próbálták meg érzékeltetni, hogy a karanténzónába zárt brit kultúra 2002-ben ragadt és Spike csodálkozó szemein keresztül többször is láthatjuk a helyzet tragikomédiáját.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Tanult ízélmény
Gyönyörűen torz képek és látványos akció keretezi az egyébként egyszerű történetet, a Boyle-ra jellemző nyers brutalitással és már-már pszichedelikus intermezzókkal pedig olyan különleges élménnyé válik a 28 évvel később, amilyet ritkán látok ebben a zsánerben. A rendező úgy keveri a horrorfilmes elemeket a drámával és a művészfilmes ultraweirddel, hogy csak kapkodtam a fejem, és amikor a legkevésbé számítasz rá, akkor hirtelen vicces is lesz. Boyle-ban mindig volt egy kicsit abból a szokatlan különcségből, amit a játékvilágban mondjuk Kojima képvisel, de amíg az utóbbival kapcsolatban mindig az volt az érzésem, hogy az indokolatlan táncbetéteivel valójában csak a saját befőttes üvegbe zárt fingját szagolgatja, addig az előbbi képes visszafogni a belső chewbaccát és a történetei nehezen, de végül fogyaszthatóvá válnak. Nem vitás, hogy a 28 évvel később alatt megszaladt a keze és a trilógia többi epizódjának lesz mit megmagyaráznia, de az is biztos, hogy a The Bone Temple premierjén is ott leszek.
